Nulla

Lana

Különös ez a világ. A legváratlanabb pillanatokban képes pusztulást vagy boldogságot adni. Egyik pillanatról a másikra pottyantották Őt elém és bár az időm véges volt, minden percet azzal akartam tölteni, hogy mosolyt varázsolok az arcára. Valami értehetetlen okból kifolyólag ez néha sikerült is. 

Van néhány dolog amire nem szeretek gondolni, köztük ez is egy olyan, de a perceim meg voltak számlálva. Meg volt a határozottan kevés idő amit Vele tölthettem és bár nem akarok, egyszer el kell majd búcsoznom tőle. Tudtam, neki milyen lesz nélkülem. Könnyebb. Élheti tovább a csillogással teli, kamerákkal kísért életét és boldog lehet. Nem kell többé a foltozott, koszos kis szeretetemet magával cipelnie, nem leszek többé teher. Szerettem volna azt hinni, hogy gondol majd rám de nagy valószínűséggel örül majd, hogy eltüntem az életéből, nem kell többé az önzetlen őrangyal fárasztó szerepét játszania. 

De nekem vajon milyen lesz nélküle? Milyen lesz amikor már nem leszek? Egyáltalán érdekelni fog bárkit is a halálom? Ahogyan az éltem, úgy az elmúlásom is olyan végtelenül magányos és üres lesz? Vagy igazak a pletykák és megnyugvásra találok? Ebben reménykedtem a leginkább. Már minden másról lemondtam. Szerelem, barátok, család. De ez... Ebben az utolsó pillanatig reménykedtem. A halálom utáni jobb jövőben. Különösen furcsa volt a halálom utáni jövőre gondolni, hiszen valójában nem lesz jövőm, a halálommal ez a szabály érvényét veszti. A szabály, hogy a jelent a jövő követi. Számomra a jelent a halál követi. De ha már így rendelkeztek felettem, legalább legyen értelme a halálomnak. Az életemnek nem volt értelme, nem tartott semerre, nem volt célja, nem volt senki akit boldoggá tehettem volna, aki megköszönhette volna, hogy megszülettem, senki akinek értelmet adott volna a létezésem. S nekem sem volt senki akinek megköszönhettem volna, hogy van nekem. Nem volt senki akit szerethettem volna. Az évek folyamán már abban sem voltam biztos, hogy tudok szeretni. 

Egészen addig a pillanatig amíg Ő be nem lépett az életembe. Igen, Őt igazán szerettem. Mély, igazi szerelemmel. 

De mi értelme volt szeretnem? Mi értelme volt bárminek amit közösen megéltünk?! Hiszen nem tettem boldoggá, nem lett jobb ember mellettem, nem adtam ezzel semmi pluszt, semmit ami számított volna, csak teher voltam a számára. Nem volt értelme szeretnem Őt, nem volt jelentősége a szerelmemnek. Az érzéseim csak nekem számítottak, számára csak valami felesleges dolog volt, valami ami bár megszókható, nem értékes. Nem volt semmi. És ez még értéktelenebbé tette. Értéktelenné tett engem. 

Ahogyan anyám mondta mindig: nem vagy senki. És ez, hogy nem voltam senki az egész lényemet átformálta. Ez határozta meg a mindennapjaim, a kedvenc dolgaim, az életem. Senki voltam. Egy senki aki beleszeretett valakibe. Én, a Senki aki szerette Őt. 

Neki nem számított a szerelmem de engem ez határozott meg attól a pillanattól, hogy először tudhattam magaménak ezt az egyszerre édes és keserű érzést. A iránta érzett szerelmem volt az egyetlen ami a halálban életet adott. Azzal, hogy beleszerettem senkiből valakivé váltam és Istenem, annyira szerettem valakivé válni mellette! Miatta. A pokolban egy darabka mennyország volt nekem. 

Az ajka az enyémhez ért, a mennyország egy darabkája leereszkedett és az ajkamra csöppent. A lelkem beleolvadt az övébe és többé nem számított, hogy meg fogok halni, nem számított, hogy Senki vagyok. Abbam a pillanatban az a cseppnyi mennyország vált mindenné amit akartam, mindenné ami én vagyok. Egy cseppnyi mennyország lettem álltala. 
És ez a mennyország, a kettőnk kis mennyországa, ami talán csak az én fejemben létezett, bármelyik pillanatban darabjaira hullhatott.