Egy

Szőke

2010. Szeptember 10

A fehér falat bámultam az oldalamon fekve. A hajgumim nyomta a fejem és egy szőke hajtincs folyton a szemembe hullott, akárhányszor is tűrtem el onnan.  Tulajdonképpen aludni szerettem volna de pechemre az agyam újfent túlpörgött és nem hagyott aludni. Az utcai lámpák fénye furcsa alakú árnyékokat festett a falra és én arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha ezek az árnyékok életre kelnének. Elképzeltem ahogyan megnyúlnak, lelépnek a falról és felém közelednek. Aztán a másik oldalamra fordultam, jobbra, az ablak felé. A hűvös éjszakai levegő beáramlott rajta, szerettem a bőrömön érezni. A rakoncátlan hajtincset kifújta az arcomból és friss levegőt hozott a szobába. Mélyen beszívtam. Az ablak elött álló erős tölgyfa ága az ablakkerethez csapódott. Még ez a hang is üdítő volt, adrenalin áramlott szét az ereimben tőle, ijedten rezzentem össze. Egészen addig feküdtem ott a nagy tölgy leveleit bámulva míg fázni nem kezdtem és teljesen kiürült a fejem. Akkor magamra húztam a takarót és behunyva a szemem magam elé képzeltem a leggyönyörűbb tájat amit csak el tudtam képzelni. Egy fát, dús, élénk szín lombbal, egy rétet telis tele, csodaszép virágokkal. Meleg napsütést és lágyan símogató szellőt. Magam elé képzeltem a legvadabb álmom. A halálom utáni jövőmet. Ezzel a képpel a fejemben zuhantam a sötétségbe.

Korán ébredtem, izzadtam, a takaró összegyűrve a derekam köré volt csavarodva. A fülem csengett és szúrt a halántékom. Sült krumpli illatát éreztem, megkordult tőle a hasam. A jobb oldali fehér éjjeli szekrényen valóban ott hevert papírzacskóban egy nagy adag a kedvenc ételemből. Abból ahogy illatozott arra következtettem, hogy frissen sült lehet vagyis nemrégiben járt itt valaki. Megdörzsöltem a szemem és elkezdtem kihámozni magam a takaróból, hogy minnél hamarabb a finomsághoz juthassak. Amikor a takaró már egy nagy gombócba gyűrve hevert az ágy végében és a fehér virág mintás párnát is éppen elég kényelmessé püföltem a hátam mögött, falatozni kezdtem az aranybarnára sült, még meleg hasábokat.
Két kopogtatás hangzott a nehéz faajtón majd kinyilt és egy igen vidám doktor lépett be rajta.
-Lana. Hogy vagyunk?-villantotta meg ezer wattos mosolyát McCarthy miközben az idegesítően fehér köpenyében az ágyam mellé sétált.
Minden olyan fehér.
-Jól. Kissé fáj a fejem.-mosolyogtam vissza a férfire.
-Nyomást érez esetleg apró szúrásokat?
Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, így rögtön rávágtam a választ.
-Szúrást.-dobtam a számba egy krumplit.-A halántékom mindkét oldalán, picit sugárzik a szemre.-tettem hozzá kitalálva a következő kérdését.
A doki csak bólintott, félhosszú ősz hajának egy tincse a szemébe hullott.
A tincset figyelve felé nyújtottam a zacskót.
-Nem, köszönöm.-mosolyodott el ismét. -Az a maga ajándéka.-kacsimtott rám.
Bosszús sóhajjal igazítottam meg a párnát magam mögött. "Ajándék." Minden normális lány virágot kap, én sült krumplit.
-Még mindig nem sejti kitől van?
-Még mindig nem akarja elmondani?-néztem fel rá összevont szemöldökkel.-És ne is próbálkozzon elhitetni velem, hogy nem tudja.
A doktor felnevetett, őszintén, fülig szaladó szájjal, jóízűen kacagott.
-Most mi olyan vicces?
McCarthy csak megrázta a fejét és még egyszer, röviden felkacagott.
-Semmi.-látva, hogy kételkedve nézek rá hozzátette.- Igazán semmi Lana. Csak néha magam is meglepődöm, milyen üdítően egyenes és közvetlen tud lenni.
Ettől elpirultam. Éreztem, hogy fülig vörösödöm szégyenemben.
-Elnézést kérek!-motyogtam a krumplimat bámulva.
-Jaj, ne értsen félre!-szabadkozott rögtön a doktor.-Ez igazán jó dolog. Felvidít akárhányszor beszélhetek önnel.
Meglepetten kaptam rá újra a tekintetem.
-Nem zavarom tovább. -már éppen tiltakozni akartam amikor folytatta.-A többi betegnek is szüksége van rám.-kacsintott ki fekete vastag keretes szemüvege mögül.
-Rendben.
-Pihenjen Lana.-köszönt el az orvos az ajtó felé indulva.
-Így lesz.-motyogtam.
Még utoljára rám mosolygott majd becsukva maga mögött az ajtót magamra hagyott.
Csendben falatoztam tovább. Amikor befejeztem a zacskót a szemétbe hajítottam és elvéve egy papírzsebkendőt a szekrényről megpróbltam eltüntetni az ujjaimról az ottmaradt olajat és sót. Az ablakon beszűrődő utca zaját hallgatva tisztogattam a kezem és arra gondoltom, hogy ma kimehetnék az udvarra, csak a friss levegő kedvéért. Túl sokat voltam bezárva az évek során, túl sokat látogattam ezt a nyomasztóan fehér helyet. 
Igen, emlékszem, hogy erre gondoltam amikor megtörtént.
A szúrás felerősödött, a csengés a fülemben elviselhetetlenné fokozódott.
A zsebkendő a kezemből a földre esett és én a fájdalomtól kétségbeesetten szorítottam a kezeim közé a fejem. Ha ennek ellenére képes lettem volna hallani, érzékelhettem volna a falat rengető, rémült sikolyomat. De nem hallottam.  Az ügyeletes nővér azonban igen. Fekete foltok kezdtek táncolni a szemem előtt és még éppen láttam amint kicsapódik az ajtó és sebes léptekkel beviharzott rajta Elen maga mögött, az ősz hajú McCarthyval. Most nem mosolygott.
Aztán felfordult a világ és én elvesztettem az eszméletem.

                                  •*•*•

Levegő.
Ki-be áramlott a tüdőmben, életben tartott és megnyugtatott. Ellazított, tisztára seperte az agyam a gondolatoktól. Beáramlott a tüdőmbe, megtöltötte azt.
-Mit gondolsz a naplementéről?
A hangját hallottam, alig pár centire a jobb fülemtől.
-Nem tudom. Gondolnom kellene róla valamit?-Bele leheltem a szavakat az égbe. Fel a csillagok közé amik olyan fényesen ragyogtak felettünk.
-Mindenről gondolunk valamit. Csak nem mindig tudjuk szavakba önteni a gondolatainkat.
A hangja csupán halk suttogás volt. Láttam a lehelletünket keveredni felettünk. Apró pára felhők, egybe olvadtak majd eltűntek. 
Hirtelen riadtam fel, az álom szerte foszlott a szemem előtt és már csak a fehér plafont láttam az ismerős, unalmas lámpáival és repedéseivel. 
Kellett pár másodperc mire eljutott a tudatomig, hogy mi is történt pontosan. Elájultam. Még sosem ájultam el. Tizenkilenc év alatt egyszer sem. 
Illetve... 

~ 2008. December 02.

Hánytam. Anya a mindig megnyugtatónak szánt hangján beszélt hozzám. "Nem lesz semmi baj." Nem lesz. Már van.
A hideg, izzadságtól nedves ujjaim lecsúsztak a WC kagyló pereméről. A fejem elnehezült.
Egy tizedmásodperc.
A halántékom szúrni kezdett, a csempézett padló közeledett.
Két tizedmásodperc.
A csupasz fejbőröm felhasadt és a meleg vérem elszínezte a fehér csempét.
Három.
Nem látok. Anya apa után kiállt.
Négy.
Most már vége? ~

Nulla

Lana

Különös ez a világ. A legváratlanabb pillanatokban képes pusztulást vagy boldogságot adni. Egyik pillanatról a másikra pottyantották Őt elém és bár az időm véges volt, minden percet azzal akartam tölteni, hogy mosolyt varázsolok az arcára. Valami értehetetlen okból kifolyólag ez néha sikerült is. 

Van néhány dolog amire nem szeretek gondolni, köztük ez is egy olyan, de a perceim meg voltak számlálva. Meg volt a határozottan kevés idő amit Vele tölthettem és bár nem akarok, egyszer el kell majd búcsoznom tőle. Tudtam, neki milyen lesz nélkülem. Könnyebb. Élheti tovább a csillogással teli, kamerákkal kísért életét és boldog lehet. Nem kell többé a foltozott, koszos kis szeretetemet magával cipelnie, nem leszek többé teher. Szerettem volna azt hinni, hogy gondol majd rám de nagy valószínűséggel örül majd, hogy eltüntem az életéből, nem kell többé az önzetlen őrangyal fárasztó szerepét játszania. 

De nekem vajon milyen lesz nélküle? Milyen lesz amikor már nem leszek? Egyáltalán érdekelni fog bárkit is a halálom? Ahogyan az éltem, úgy az elmúlásom is olyan végtelenül magányos és üres lesz? Vagy igazak a pletykák és megnyugvásra találok? Ebben reménykedtem a leginkább. Már minden másról lemondtam. Szerelem, barátok, család. De ez... Ebben az utolsó pillanatig reménykedtem. A halálom utáni jobb jövőben. Különösen furcsa volt a halálom utáni jövőre gondolni, hiszen valójában nem lesz jövőm, a halálommal ez a szabály érvényét veszti. A szabály, hogy a jelent a jövő követi. Számomra a jelent a halál követi. De ha már így rendelkeztek felettem, legalább legyen értelme a halálomnak. Az életemnek nem volt értelme, nem tartott semerre, nem volt célja, nem volt senki akit boldoggá tehettem volna, aki megköszönhette volna, hogy megszülettem, senki akinek értelmet adott volna a létezésem. S nekem sem volt senki akinek megköszönhettem volna, hogy van nekem. Nem volt senki akit szerethettem volna. Az évek folyamán már abban sem voltam biztos, hogy tudok szeretni. 

Egészen addig a pillanatig amíg Ő be nem lépett az életembe. Igen, Őt igazán szerettem. Mély, igazi szerelemmel. 

De mi értelme volt szeretnem? Mi értelme volt bárminek amit közösen megéltünk?! Hiszen nem tettem boldoggá, nem lett jobb ember mellettem, nem adtam ezzel semmi pluszt, semmit ami számított volna, csak teher voltam a számára. Nem volt értelme szeretnem Őt, nem volt jelentősége a szerelmemnek. Az érzéseim csak nekem számítottak, számára csak valami felesleges dolog volt, valami ami bár megszókható, nem értékes. Nem volt semmi. És ez még értéktelenebbé tette. Értéktelenné tett engem. 

Ahogyan anyám mondta mindig: nem vagy senki. És ez, hogy nem voltam senki az egész lényemet átformálta. Ez határozta meg a mindennapjaim, a kedvenc dolgaim, az életem. Senki voltam. Egy senki aki beleszeretett valakibe. Én, a Senki aki szerette Őt. 

Neki nem számított a szerelmem de engem ez határozott meg attól a pillanattól, hogy először tudhattam magaménak ezt az egyszerre édes és keserű érzést. A iránta érzett szerelmem volt az egyetlen ami a halálban életet adott. Azzal, hogy beleszerettem senkiből valakivé váltam és Istenem, annyira szerettem valakivé válni mellette! Miatta. A pokolban egy darabka mennyország volt nekem. 

Az ajka az enyémhez ért, a mennyország egy darabkája leereszkedett és az ajkamra csöppent. A lelkem beleolvadt az övébe és többé nem számított, hogy meg fogok halni, nem számított, hogy Senki vagyok. Abbam a pillanatban az a cseppnyi mennyország vált mindenné amit akartam, mindenné ami én vagyok. Egy cseppnyi mennyország lettem álltala. 
És ez a mennyország, a kettőnk kis mennyországa, ami talán csak az én fejemben létezett, bármelyik pillanatban darabjaira hullhatott.