2010. Szeptember 10
A fehér falat bámultam az oldalamon fekve. A hajgumim nyomta a fejem és egy szőke hajtincs folyton a szemembe hullott, akárhányszor is tűrtem el onnan. Tulajdonképpen aludni szerettem volna de pechemre az agyam újfent túlpörgött és nem hagyott aludni. Az utcai lámpák fénye furcsa alakú árnyékokat festett a falra és én arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha ezek az árnyékok életre kelnének. Elképzeltem ahogyan megnyúlnak, lelépnek a falról és felém közelednek. Aztán a másik oldalamra fordultam, jobbra, az ablak felé. A hűvös éjszakai levegő beáramlott rajta, szerettem a bőrömön érezni. A rakoncátlan hajtincset kifújta az arcomból és friss levegőt hozott a szobába. Mélyen beszívtam. Az ablak elött álló erős tölgyfa ága az ablakkerethez csapódott. Még ez a hang is üdítő volt, adrenalin áramlott szét az ereimben tőle, ijedten rezzentem össze. Egészen addig feküdtem ott a nagy tölgy leveleit bámulva míg fázni nem kezdtem és teljesen kiürült a fejem. Akkor magamra húztam a takarót és behunyva a szemem magam elé képzeltem a leggyönyörűbb tájat amit csak el tudtam képzelni. Egy fát, dús, élénk szín lombbal, egy rétet telis tele, csodaszép virágokkal. Meleg napsütést és lágyan símogató szellőt. Magam elé képzeltem a legvadabb álmom. A halálom utáni jövőmet. Ezzel a képpel a fejemben zuhantam a sötétségbe.
Korán ébredtem, izzadtam, a takaró összegyűrve a derekam köré volt csavarodva. A fülem csengett és szúrt a halántékom. Sült krumpli illatát éreztem, megkordult tőle a hasam. A jobb oldali fehér éjjeli szekrényen valóban ott hevert papírzacskóban egy nagy adag a kedvenc ételemből. Abból ahogy illatozott arra következtettem, hogy frissen sült lehet vagyis nemrégiben járt itt valaki. Megdörzsöltem a szemem és elkezdtem kihámozni magam a takaróból, hogy minnél hamarabb a finomsághoz juthassak. Amikor a takaró már egy nagy gombócba gyűrve hevert az ágy végében és a fehér virág mintás párnát is éppen elég kényelmessé püföltem a hátam mögött, falatozni kezdtem az aranybarnára sült, még meleg hasábokat.
Két kopogtatás hangzott a nehéz faajtón majd kinyilt és egy igen vidám doktor lépett be rajta.
-Lana. Hogy vagyunk?-villantotta meg ezer wattos mosolyát McCarthy miközben az idegesítően fehér köpenyében az ágyam mellé sétált.
Minden olyan fehér.
-Jól. Kissé fáj a fejem.-mosolyogtam vissza a férfire.
-Nyomást érez esetleg apró szúrásokat?
Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, így rögtön rávágtam a választ.
-Szúrást.-dobtam a számba egy krumplit.-A halántékom mindkét oldalán, picit sugárzik a szemre.-tettem hozzá kitalálva a következő kérdését.
A doki csak bólintott, félhosszú ősz hajának egy tincse a szemébe hullott.
A tincset figyelve felé nyújtottam a zacskót.
-Nem, köszönöm.-mosolyodott el ismét. -Az a maga ajándéka.-kacsimtott rám.
Bosszús sóhajjal igazítottam meg a párnát magam mögött. "Ajándék." Minden normális lány virágot kap, én sült krumplit.
-Még mindig nem sejti kitől van?
-Még mindig nem akarja elmondani?-néztem fel rá összevont szemöldökkel.-És ne is próbálkozzon elhitetni velem, hogy nem tudja.
A doktor felnevetett, őszintén, fülig szaladó szájjal, jóízűen kacagott.
-Most mi olyan vicces?
McCarthy csak megrázta a fejét és még egyszer, röviden felkacagott.
-Semmi.-látva, hogy kételkedve nézek rá hozzátette.- Igazán semmi Lana. Csak néha magam is meglepődöm, milyen üdítően egyenes és közvetlen tud lenni.
Ettől elpirultam. Éreztem, hogy fülig vörösödöm szégyenemben.
-Elnézést kérek!-motyogtam a krumplimat bámulva.
-Jaj, ne értsen félre!-szabadkozott rögtön a doktor.-Ez igazán jó dolog. Felvidít akárhányszor beszélhetek önnel.
Meglepetten kaptam rá újra a tekintetem.
-Nem zavarom tovább. -már éppen tiltakozni akartam amikor folytatta.-A többi betegnek is szüksége van rám.-kacsintott ki fekete vastag keretes szemüvege mögül.
-Rendben.
-Pihenjen Lana.-köszönt el az orvos az ajtó felé indulva.
-Így lesz.-motyogtam.
Még utoljára rám mosolygott majd becsukva maga mögött az ajtót magamra hagyott.
Csendben falatoztam tovább. Amikor befejeztem a zacskót a szemétbe hajítottam és elvéve egy papírzsebkendőt a szekrényről megpróbltam eltüntetni az ujjaimról az ottmaradt olajat és sót. Az ablakon beszűrődő utca zaját hallgatva tisztogattam a kezem és arra gondoltom, hogy ma kimehetnék az udvarra, csak a friss levegő kedvéért. Túl sokat voltam bezárva az évek során, túl sokat látogattam ezt a nyomasztóan fehér helyet.
Igen, emlékszem, hogy erre gondoltam amikor megtörtént.
A szúrás felerősödött, a csengés a fülemben elviselhetetlenné fokozódott.
A zsebkendő a kezemből a földre esett és én a fájdalomtól kétségbeesetten szorítottam a kezeim közé a fejem. Ha ennek ellenére képes lettem volna hallani, érzékelhettem volna a falat rengető, rémült sikolyomat. De nem hallottam. Az ügyeletes nővér azonban igen. Fekete foltok kezdtek táncolni a szemem előtt és még éppen láttam amint kicsapódik az ajtó és sebes léptekkel beviharzott rajta Elen maga mögött, az ősz hajú McCarthyval. Most nem mosolygott.
Aztán felfordult a világ és én elvesztettem az eszméletem.
•*•*•
Levegő.
Ki-be áramlott a tüdőmben, életben tartott és megnyugtatott. Ellazított, tisztára seperte az agyam a gondolatoktól. Beáramlott a tüdőmbe, megtöltötte azt.
-Mit gondolsz a naplementéről?
A hangját hallottam, alig pár centire a jobb fülemtől.
-Nem tudom. Gondolnom kellene róla valamit?-Bele leheltem a szavakat az égbe. Fel a csillagok közé amik olyan fényesen ragyogtak felettünk.
-Mindenről gondolunk valamit. Csak nem mindig tudjuk szavakba önteni a gondolatainkat.
A hangja csupán halk suttogás volt. Láttam a lehelletünket keveredni felettünk. Apró pára felhők, egybe olvadtak majd eltűntek.
Hirtelen riadtam fel, az álom szerte foszlott a szemem előtt és már csak a fehér plafont láttam az ismerős, unalmas lámpáival és repedéseivel.
Kellett pár másodperc mire eljutott a tudatomig, hogy mi is történt pontosan. Elájultam. Még sosem ájultam el. Tizenkilenc év alatt egyszer sem.
Illetve...
~ 2008. December 02.
Hánytam. Anya a mindig megnyugtatónak szánt hangján beszélt hozzám. "Nem lesz semmi baj." Nem lesz. Már van.
A hideg, izzadságtól nedves ujjaim lecsúsztak a WC kagyló pereméről. A fejem elnehezült.
Egy tizedmásodperc.
A halántékom szúrni kezdett, a csempézett padló közeledett.
Két tizedmásodperc.
A csupasz fejbőröm felhasadt és a meleg vérem elszínezte a fehér csempét.
Három.
Nem látok. Anya apa után kiállt.
Négy.
Most már vége? ~
Két kopogtatás hangzott a nehéz faajtón majd kinyilt és egy igen vidám doktor lépett be rajta.
-Lana. Hogy vagyunk?-villantotta meg ezer wattos mosolyát McCarthy miközben az idegesítően fehér köpenyében az ágyam mellé sétált.
-Jól. Kissé fáj a fejem.-mosolyogtam vissza a férfire.
-Nyomást érez esetleg apró szúrásokat?
Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, így rögtön rávágtam a választ.
-Szúrást.-dobtam a számba egy krumplit.-A halántékom mindkét oldalán, picit sugárzik a szemre.-tettem hozzá kitalálva a következő kérdését.
A doki csak bólintott, félhosszú ősz hajának egy tincse a szemébe hullott.
A tincset figyelve felé nyújtottam a zacskót.
-Nem, köszönöm.-mosolyodott el ismét. -Az a maga ajándéka.-kacsimtott rám.
Bosszús sóhajjal igazítottam meg a párnát magam mögött. "Ajándék." Minden normális lány virágot kap, én sült krumplit.
-Még mindig nem sejti kitől van?
-Még mindig nem akarja elmondani?-néztem fel rá összevont szemöldökkel.-És ne is próbálkozzon elhitetni velem, hogy nem tudja.
A doktor felnevetett, őszintén, fülig szaladó szájjal, jóízűen kacagott.
-Most mi olyan vicces?
McCarthy csak megrázta a fejét és még egyszer, röviden felkacagott.
-Semmi.-látva, hogy kételkedve nézek rá hozzátette.- Igazán semmi Lana. Csak néha magam is meglepődöm, milyen üdítően egyenes és közvetlen tud lenni.
Ettől elpirultam. Éreztem, hogy fülig vörösödöm szégyenemben.
-Elnézést kérek!-motyogtam a krumplimat bámulva.
-Jaj, ne értsen félre!-szabadkozott rögtön a doktor.-Ez igazán jó dolog. Felvidít akárhányszor beszélhetek önnel.
Meglepetten kaptam rá újra a tekintetem.
-Nem zavarom tovább. -már éppen tiltakozni akartam amikor folytatta.-A többi betegnek is szüksége van rám.-kacsintott ki fekete vastag keretes szemüvege mögül.
-Rendben.
-Pihenjen Lana.-köszönt el az orvos az ajtó felé indulva.
-Így lesz.-motyogtam.
Még utoljára rám mosolygott majd becsukva maga mögött az ajtót magamra hagyott.
Csendben falatoztam tovább. Amikor befejeztem a zacskót a szemétbe hajítottam és elvéve egy papírzsebkendőt a szekrényről megpróbltam eltüntetni az ujjaimról az ottmaradt olajat és sót. Az ablakon beszűrődő utca zaját hallgatva tisztogattam a kezem és arra gondoltom, hogy ma kimehetnék az udvarra, csak a friss levegő kedvéért. Túl sokat voltam bezárva az évek során, túl sokat látogattam ezt a nyomasztóan fehér helyet.
Igen, emlékszem, hogy erre gondoltam amikor megtörtént.
A szúrás felerősödött, a csengés a fülemben elviselhetetlenné fokozódott.
A zsebkendő a kezemből a földre esett és én a fájdalomtól kétségbeesetten szorítottam a kezeim közé a fejem. Ha ennek ellenére képes lettem volna hallani, érzékelhettem volna a falat rengető, rémült sikolyomat. De nem hallottam. Az ügyeletes nővér azonban igen. Fekete foltok kezdtek táncolni a szemem előtt és még éppen láttam amint kicsapódik az ajtó és sebes léptekkel beviharzott rajta Elen maga mögött, az ősz hajú McCarthyval. Most nem mosolygott.
Aztán felfordult a világ és én elvesztettem az eszméletem.
•*•*•
Levegő.
Ki-be áramlott a tüdőmben, életben tartott és megnyugtatott. Ellazított, tisztára seperte az agyam a gondolatoktól. Beáramlott a tüdőmbe, megtöltötte azt.
-Mit gondolsz a naplementéről?
A hangját hallottam, alig pár centire a jobb fülemtől.
-Nem tudom. Gondolnom kellene róla valamit?-Bele leheltem a szavakat az égbe. Fel a csillagok közé amik olyan fényesen ragyogtak felettünk.
-Mindenről gondolunk valamit. Csak nem mindig tudjuk szavakba önteni a gondolatainkat.
A hangja csupán halk suttogás volt. Láttam a lehelletünket keveredni felettünk. Apró pára felhők, egybe olvadtak majd eltűntek.
Hirtelen riadtam fel, az álom szerte foszlott a szemem előtt és már csak a fehér plafont láttam az ismerős, unalmas lámpáival és repedéseivel.
Kellett pár másodperc mire eljutott a tudatomig, hogy mi is történt pontosan. Elájultam. Még sosem ájultam el. Tizenkilenc év alatt egyszer sem.
Illetve...
~ 2008. December 02.
Hánytam. Anya a mindig megnyugtatónak szánt hangján beszélt hozzám. "Nem lesz semmi baj." Nem lesz. Már van.
A hideg, izzadságtól nedves ujjaim lecsúsztak a WC kagyló pereméről. A fejem elnehezült.
Egy tizedmásodperc.
A halántékom szúrni kezdett, a csempézett padló közeledett.
Két tizedmásodperc.
A csupasz fejbőröm felhasadt és a meleg vérem elszínezte a fehér csempét.
Három.
Nem látok. Anya apa után kiállt.
Négy.
Most már vége? ~